A hangolási magasság és a hangterjedelem növekedése
Praetorius a Syntagma Musicum II. kötetében (1620.) már különféle hangolási magasságokról ír. Más az énekkari hangmagasság, mint a hangszeres zenéé (kényelmi szempontból a kórus egy egész hanggal mélyebben énekel), de még országok szerint is nagy eltérések vannak. A XVII. századtól kezdve alakult ki csak valamiféle rendszer, erősen felfelé tartó tendenciával. G. A. Briggs: Pianos, Pianists and Sonics (1951.) c. könyvében található az alábbi táblázat:
1511 Heidelbergi orgona 377 Hz
1648 Párizsi orgona 373,7 Hz
1699 Párizsi Opera 404 Hz
1751 Handel hangvillája 422,5 Hz
1810 Párizsi Opera 423 Hz
1826 Londoni Filharmónia 433 Hz
1858 Párizsi Opera 428 Hz
1859 Francia kormányhatározat 435 Hz
1879 Covent Garden Opera 450 Hz
1896 Londoni Filharmónia 439 Hz
1939 Nemzetközi Konferencia 440 Hz
Az amerikai hangszeripar már a 20-as évek óta 440-es magassággal gyártotta a hangszereket. A hangolás magasságának ez az állandó emelése nem csak az énekesek hangját veszélyeztette. A történelmi hangszereknél a magasabb húrfeszültséget nem alkalmazhatjuk, hiszen fából való szerkezetük a hatalmasan megnövekedett húzóerőt nem bírja el.
A hangolási magasság emelkedésén kívül a hangterjedelem fokozatos kiterjesztése is növelte a zongorában lévő húzóerőt.
1700 körül a francia Nicolas Dumont vezette be először az 5 oktávos hangterjedelmet. Akkor úgy gondolták, ez már maga a tökéletesség. A XVIII. század végéig az 5 oktáv uralkodik, a XIX. század elején kezdik fokozatosan a hangterjedelmet kiterjeszteni. Ez jelentősen megnöveli a húzóerőt. W. Stodart 1824-ben egy hatoktávos zongora húzóerejét 5.900 kg-ra becsülte. A mostani hét és fél oktávos zongorák húzóereje már sokkal nagyobb: 18-20.000 kg. Érthető, hogy a XIX. század zongoraépítői minden eszközt végigpróbáltak a zongora testének megerősítésére, szilárdságának növelésére.
Forrás: Gát József: A zongora története (Zeneműkiadó Vállalat 1964.)
