A XIX. századi magyar zongorakészítő ipar és Beregszászy Lajos munkássága
A XIX. században a magyar zongorakészítő ipar is erőteljes fejlődésnek indult. Budapesten Drünner Károly és Schwab Conrad voltak a legnevesebbek, rajtuk kívül még a pozsonyi Schmidt Károly volt egyenrangú a legkiválóbb európai hangszerkészítőkkel. A század első felében 20-25 zongorakészítő volt Magyarországon, akik a kb. évi 600 darabos szükséglet felét fedezték. A hangszerkészítők sorából magasan kiemelkedett Beregszászy Lajos, aki a rezonáns készítésénél és a mechanika tökéletesítésénél olyan újításokat kísérletezett ki, amelyekkel a legnagyobb külföldi kiállítások díjait nyerte el.
Beregszászy Lajos (szül. Békés, 1817; megh. Budapest, 1891) tanító fia volt. Öt gimnáziumi osztály elvégzése után Aradon, majd Temesváron tanult zongorakészítést. 1837-ben Pestre utazik, majd Bécsbe és innen gyalog Hamburgba megy. Itt csak 8 hónapig tartózkodott, de azután Londonban majdnem 3 évet töltött. Párizson át 1844-ben megy vissza Bécsbe. Mindenütt megismerkedett a legkiválóbb mesterek munkájával. Mint ahogy a múlt századi lexikonok írják: „kitűzött célját mindig szem előtt tartva, meglátogatott minden nevezetes zongoragyárat, hogy ezek különféle készítésmódjával megismerkedjék.” 1845-ben „a bécsi Iparmű-tárlaton saját találmányú zongora-gépezetét is bemutatta, mi is érdempénzzel lett jutalmazva.”
Ez a kitüntetett „zongora-gépezet” az angol mechanika egy tökéletesített formája volt. Beregszászynak sikerült kiküszöbölni a kiváltás pillanatában érezhető visszaütést, amely főleg halk játéknál zavarta a játékost.
Beregszászy cikkekben, röpiratokban ismertette újításait. Különös érdekességű számunkra: „A magyarországi zongoragyáripar állapotáról” (1874.) és a „Hazai zongoraipar érdekében véd-és vád-irat” (1879). Ezekben leírja, hogy míg a század első felében a vásárolt zongorák fele magyar készítésű volt, röpirata szerkesztésekor a hazai készítésű hangszerek számának hússzorosát hozzák be külföldről. Ennek oka, Beregszászy szerint, hogy „főuraink és a vagyonosabb középrend nagyobb része gondtalanul elhanyagolta, lenézte” a hazai készítményeket. „Nálunk – tisztelet a kivételnek – de majdnem általában az történik, hogy ha – teszem fel – két egyenlő minőségű czikk között kell választani, s azok egyike külföldi, akkor, különösen ha vagyonosabb magyar ember, bizonyosan a külföldit választja, mert már ő abban jobban bízik.” A század második felére így a zongorakészítők nagyobb része kivándorolt. Beregszászy 35 év alatt (saját feljegyzései szerint) összesen 1500 darab zongorát készített, hangszerei minden kiállításon feltűnést keltettek, több díjat (köztük arany érmet) is nyert.
A rezonánslap készítésében volt Beregszászy munkássága világviszonylatban is úttörő. Újra és újra felmerült, hogy a bizonyos fokig domborúvá tett rezonáns jobban tud ellenállni a húrok nyomásának és szebb hangot is ad, hiszen fokozott rugalmasságával jobban átveszi a húrok rezgését. Elsőnek ilyen, ún. cselló-rezonánsú hangszereket Beregszászy készített, amiről 1873-ban írt „Új rezonánslap-módszerem” c. röpiratában számol be. A korabeli zongorák legfőbb hibájának Beregszászy azt tartja, hogy hamar elveszítik hangjuk szépségét és teljességét. Kísérletei során arra a következtetésre jutott, hogy a hegedűszerűen megépített rezonánsok sokkal tartósabbak, domborúságuk által tovább megőrzik a hang szépségét. Az így megépített rezonáns a használat folyamán csak javul, mert a húrok húzása csak fokozza a domborúságot. Így ír az „Eszmék a zongora-hangfenék alkatának megjavításához” c. cikkében:
„Mindenekelőtt úgy gyalultam meg a hangfenéket, hogy közepe legvastagabb legyen, végei felé pedig vékonyuljon. A fa szálkái a hangfenékben keresztbe futnak, mert úgy tartom, hogy így szabályszerűbben egyesülnek a bordák a fenékkel, azonkívül szigorúan ügyeltem hogy a bordák végeik felé kiélesedjenek, hogy a különben elmaradhatatlan merevség ne zavarja a hangfenék rezgési képességét.”
Liszt Ferenc 1849-ben Weimarba költözik. Házában 8 db zongora kapott helyet, melyek között 1857-től ott volt egy Beregszászy Lajos által készített zongora is.
Forrás: Gát József: A zongora története (Zeneműkiadó Vállalat, 1964.)
