A rezonánsról
A húrrezgés önmagában csak gyenge hangot adhatna, hiszen a húr felülete kevés ahhoz, hogy a környező levegőt megfelelő mértékben mozgassa meg, megfelelő erősségű rezgésbe hozza. Ezért minden húros hangszer tartozéka egy lehetőleg nagy felületű rezonánslap vagy rezonánstest, amely a húr hangját megfelelően fel tudja erősíteni.
A pianínóknál a rezonánslap a pianínó hátulján, a zongoráknál a zongora alján található. Azt is mondhatnánk, hogy ez a hangszer lelke, egyik legfontosabb része.
A régi mesterek clavichordjain és cembalóin rendkívül vékony rezonánslapokat találunk. Ezek ugyanis a vékony húrok által adott gyenge hangimpulzust könnyebben át tudják venni, ezenkívül a vékony rezonáns tökéletesebben adja vissza a felhangtartalom minden részletét. A zongoránál már vastagabb rezonánsra volt szükség. A húrok feszültségének emelkedésével hatalmas mértékben növekszik a rezonáns megterhelése is. A Blüthner cég például a diszkantban 11 mm, a basszusban 9 mm vastagságú rezonánst ír elő. (Bár gyakran építik a cégek azonos vastagságú anyagból a rezonánst.) Ezen kívül a nagyobb méretű hangszereknél erősebb rezonánsra van szükség.
A zongora rezonánsát bordákkal erősítik. Ezek nemcsak erősítik a rezonánst, hanem akadályozzák a transzverzális rezgéseket, tehát azt, hogy a rezonáns saját hangjára reagáljon. A jó hangszer szép hangja elsősorban onnan származik, hogy a szép hangszín szempontjából legkedvezőbb felhangokat erősíti meg a rezonáns.
Forrás: Gát József: A zongora története (Zeneműkiadó Vállalat 1964.)
