A kalapács
1806-ban az angol John Antes a következőket írja a kalapácsok anyagáról: „Ismeretes, hogy a bőr a kalapálás hatására megkeményedik; az állandó játék ugyanígy hat rá. Bármilyen lágy és édes ezért egy zongora hangja amikor újonnan jön a mester kezéből, azzal arányosan, ahogy keményebb lesz a bőr, hangja fokozatosan keményebb lesz és a végén annyira éles, annyira hasító, hogy a kalapácsokat újból kell bőrözni. Így történt ez mindig az én hangszeremmel is. Ezért olyan anyagot próbáltam keresni, amely ezeknek a kényelmetlen változásoknak nem lenne alávetve, és az állandó használat ellenére is mindig egyforma maradna. Az első anyag – ami véleményem szerint a legbrilliánsabb hangot adja – a közönséges szivacs finom, sűrű cellájú gyökere, amelyre semmiféle kalapálás nem gyakorol hatást. De mivel ezeket a gyökereket nehéz megfelelő mennyiségben és egyforma minőségben beszerezni, úgy találtam, hogy a közönséges tapló, ha megfelelően előkészítik, ugyanilyen szolgálatot tesz.. A tapló, amit felhasználtam, 5 év alatt a legkisebb elváltozást sem mutatta. Mindkét fajta messze felülmúlta legszebb elképzeléseimet a fődologban: állandó használat mellett is teljesen változatlanok maradtak.”
Az első zongorák kalapácsai kéregpapírból, pergamenből készültek, vagy pedig bőrrel bevont fakalapácsok voltak. A filckalapács – a mai zongora nélkülözhetetlen kelléke – csak hosszas kísérletezés után, 1826-ban került alkalmazásra. A kiváló párizsi hangszerkészítő Henri Pape készített először filckalapáccsal ellátott zongorákat.
A kalapácsfilc anyaga és elkészítésének módja majdnem olyan nagy szerepet játszik a zongora hangszínének kialakításában, mint a rezonáns. A filc rugalmasságának fokától függ ugyanis a kalapács visszapattanásának gyorsasága, azaz a húrral való érintkezésének ideje. A zongora „gyerekkorában” kikerülhetetlen nehézségnek tekintették, hogy a fakalapácsok bőrbevonata kevés használat után már megkeményedik és mert a kalapács túlságosan kemény, túl hamar pattan vissza, a hang egyre élesebbé válik. A filckalapács bevezetése ezt a hibát teljesen megszüntette.
A filckalapácsok készítésének elterjedt módja, hogy a fából készült magot az úgynevezett alsófilc – egy aránylag kemény anyag – veszi körül, és csak ezután következik a tulajdonképpeni kalapácsfilc. A kalapácsok filcborításának vastagsága gyártmányonként eltér. Ma már a nagy gyárak nem készítik maguk a kalapácsfejeiket, hanem éppen úgy, mint sok esetben a mechanikát, ezt is néhány speciális üzem állítja elő.
A XVIII. század zongoráin a kalapácsok kicsinyek, könnyűek voltak, hiszen a hangideál a clavichord és a cembalo hangjához állt közel. Abban a mértékben, ahogy növelték a zongora hangerejét és hangjának hosszúságát (a hangzás időtartamát), növelni kellett a kalapácsok súlyát is. A mai zongora vastag húrjaihoz sokkal nagyobb kalapácsok szükségesek, mint egy vékonyhúrú, halk hangszerhez.
Érdekességként nézzük meg a zongora legnagyobb basszus kalapácsának súlyát, hogyan változott:
Christoforti zongoráján 1726-ban 1 g-os volt a legnagyobb basszus kalapács.
Erard zongoráján 1850-ben 4 g-os volt a legnagyobb basszus kalapács.
A Blüthner gyár zongoráján 1962-ben 10 g-os volt a legnagyobb basszus kalapács.
A Steinway gyár zongoráin 1962-ben 7-9 g-os volt a legnagyobb basszus kalapács.
A kalapácsok súlynövekedésének azonban van egy olyan következménye, hogy a kétkarú emelőt képező billentyű játszó-oldalán egyensúlyi helyzetet kell teremteni a mechanika oldalával.
Általában 55-60 gramm súly szükséges ahhoz, hogy egy billentyű lesüllyedjen. E szerint a norma szerint állítják be a gyárak a zongorákat. Hogy a zongora ne legyen ennél nehezebb járású, ezt az erőkarok hosszának helyes kialakításával érik el és ezen kívül szükség esetén a billentyű játszóterébe még ólmot is építenek.
Forrás: Gát József: A zongora története (Zeneműkiadó Vállalat, 1964.)
